Tegye a szívére a kezét: hány VHS-kazetta porosodik a polcán? Mikor vette elő utoljára, hogy megnézze a régi családi felvételeket? Van egyáltalán még VHS-lejátszója? Mi lesz azokkal a kisfilmekkel, amelyek gyermeke első lépteit, az esküvőjét vagy egy feledhetetlen nyaralás eseményeit örökítik meg? Pedig milyen jó lenne levetíteni az unokáknak, elküldeni interneten a messzire szakadt rokonoknak, ismerősöknek, ugye? Van, hogy az ember azért nem vesz elő egy régi szalagot, mert nincs rá öt órája, hogy az elejétől a végéig megnézze. Mi átmásoljuk, felfrissítjük, igény szerint megvágjuk, alázenéljük, „nézhetővé” tesszük a régi mozgóképeket.
De jó lett volna, ha annak idején felvesszük videóra a nagypapát, amint elmeséli, hogyan ették a sünpörköltet a háború alatt! Láthatnánk a csillogó szemét, ahogy feleleveníti a régi történéseket. Vagy ahogy a nagymama elmeséli, kivel és miért jártak napszámba vagy hogyan készítették a slingelt szoknyát. Mi is elmondhatjuk a gyerekeinknek, az unokáinknak azokat a történeteket, amelyeket nekünk meséltek felmenőink, de mennyivel másabb, ha azt meg is tudjuk nekik mutatni! Hallhatják a hangjukat, láthatják, miként tartotta a fejét, hogyan gesztikulált. Mi elmegyünk, meghallgatjuk, képen rögzítjük a családtagok visszaemlékezéseit.